A hazug királylány

Igazságtalan mese álmokról és valóságról


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Szép volt, okos és fiatal, egész rokonsága rajongott érte. A királylány nem egy mesés birodalom kacsalábon forgó kastélyában élt, hanem egy bérházban nagyanyjával és anyjával, mivel a királyné sok évvel korábban elhagyta a királyt és annak fele királyságát, sőt szinte az egészet. Ez azonban egy másik történet.

A királylány okos volt, mint mondtam, és szép, aki ismerte nagy jövőt jósolt neki. Sokat tanult, nyelveket beszélt, mindenben sikeres volt, amibe belekezdett. Egy gond volt csak vele, legalábbis ami a rokonság szemét szúrta, hogy udvarlója nem nagyon akadt. Pontosabban akadt volna, csak a királylány sehogy se találta az igazán kedvére valót. Kereste keletre és nyugatra, csak nem lelte meg. A rokonság pedig már kezdett aggódni, főleg a királyné és annak anyja, mert az idő bizony gyorsan repült s ők féltek, hogy a királylány pártában marad. A királylány nem szerette, a folytonos nógatást és kérdezősködést, tudta, majd megtalálja az igazit, akinek legféltettebb kincsét odaadhatja. De nem így történt.

Egyszer egy csodaszép bálon, ami talán nem is volt annyira csodaszép, a királylány felszabadultan mulatott udvarhölgyeivel. A hangulat oly varázslatosnak tűnt, hogy a királylány egyre több kehellyel fogyasztott a pezsegő nedűből, s talán a hangulat is emiatt tűnt annyira varázslatosnak. A királylány meg csak nevetett, táncolt, énekelt, míg nem találkozott egy bájos herceggel. A bál álomszerű forgataggá vált, s a csillogó képek egyre jobban kavarogtak a királylány fejében…

Aztán az álomnak hirtelen vége lett, a királylány pedig bódultan tért magához egy sötét teremben. A pezsegő nedű, amely korábban megédesítette az estéjét, sűrű, fehér léként folyt ki ajkai közül. A királylány kábultan eszmélt fel az idegen ágyban, szinte öklendezve. A bájos herceg meztelen teste feje fölé tornyosult, kezével a királylány hosszú, sötét haját fogta. Ő pedig nem tudott mit tenni, engedelmesen és hangos kéjjel, amely talán részben valóságos volt, engedelmeskedett az immár kevésbé bájosnak tűnő hercegnek.

Másnap reggel a királylány kócosan és gyűrötten érkezett haza. Fejében összevissza örvénylettek a gondolatok: a szégyen, hogy mi történt, a félelem, hogy a királyné mit szól majd, és a zavarodottság, hogy ő maga valójában örüljön vagy sem. Félve nyitott be az ajtón, és végtelen meglepetésében azt vette észre, hogy a királyné és anyja mosolyogva fogadják. Sejtették, tudták, mi történt, hisz a királylány még sose maradt ki éjszakára, mindig hazaért időben. Nem is kellett nagyon elmondania semmit, a királyné és anyja örültek, hogy végre megtörtént az, amire oly régóta vártak. A királylány végre nő lett!
Persze a királylány inkább egy jól elhelyezett atyai pofonra számított, nem volt biztos abban, hogy ennek a helyzetnek így kellett örülni. Volt benne, nem is olyan mélyen, egy adag rossz érzés és bűntudat, de, gondolta, a királyné és anyja biztosan jobban tudják. Atyai pofont pedig sose kapott, nem is nagyon volt rá szükség soha, jó királylány volt ő, és a királyné szigorúan és következetesen nevelte. Pofont kapott, kettőt, de azok anyai pofonok voltak és megérdemeltek.

Teltek-múltak az évek, a királylány egyszer csak megismerkedett egy királyfival. Sokat találkoztak, beszélgettek, hosszú hónapokon keresztül, míg végre egymáséi lettek. Szépen, szerelmesen, ahogy kellett. A királylány azóta is azt tekintette az ő első alkalmának. A királyfival aztán összeköltözött, élték életüket, építgették jövöjüket, űgy tűnt, minden rendben van.

Aztán a királylány úgy érezte, hogy a királyfitól mégse kap meg mindent, amit szeretne, mástól viszont igen. Nehéz évek vártak rá, hisz ő tudta, hogy a királyfival kellene és akar élni, de a királyfi már nem az volt, akit ő annak idején megismert. Hiányzott belőle valami meghatározhatatlan, túl szelíd volt talán, és a királylánynak kellett némi vadság, némi veszély, ami elbűvöli és elvarázsolja. Az, hogy esetleg a királyfi is hiányol belőle valamit, fel sem merült benne.

Hosszú évek múltán az élet úgy hozta, hogy a királylány és a királyfi útjai elváltak. A királylány sokat szenvedett ettől, főleg mert akkor egy távoli királyságban éltek, és ő még mindig szerette a királyfit. Nem sokkal azután, hogy a királylány elkezdte önálló életét a jég birodalmában, a távoli ország királya úgy döntött, hogy a királylánynak távoznia kell. Ő is hazatért tehát a birodalomba, amelyben született, és elhatározta, hogy folytatja a magányos életet. Ügyes nő volt akkor már, tudta, boldogulni fog függetlenül is, sőt.

Így is lett, egy darabig, majd hirtelen bekövetkezett egy szörnyű, váratlan esemény. A király meghalt. A királylány alig tudta felfogni mi történt, pedig hosszú idők óta alig találkozott a királlyal. Ő szeretett volna, hiszen gyerekkori emlékei halványultak és nem volt abban biztos, hogy minden úgy történt, ahogy a királynő elmesélte neki. A király halála azonban ezt a kérdést örökre lezárta. Többé nem beszélhetett vele, nem tanulhatott tőle, és nem ismerhette meg őt. Végleg elvesztette.

Sötét évek következtek a királylány számára. Élete nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Sokszor érezte úgy, hogy ő már nem az a királylány, aki annak idején volt, s akiből egyszer nagyszerű királynő lehetett volna. Amikor a tükörbe nézett már csak egy egyszerű szobalány nézett vissza rá. Hajdani fénye megkopott, szemében kialudt a tűz. Valahol még pislákolt, tudta, hogy életre lehetne kelteni, csak azt nem tudta hogyan. Bármibe fogott, az valahogy mindig balul sült el.

Nem tervezett, a kötöttségek megbénították, a szabályokat felrúgta, független és erős volt. Nem keresett többé királyfit, úgy érezte, nincs rá szüksége, egyedül is megállja a helyét a világban. Nem kellett neki senki, ahogy a királynőnek sem, hiába győzködték többen, hogy ideje lenne saját királyságot alapítani, ő elégedett volt saját amazoni létével. Az időnként útjába akadó grófok és bárók voltak azok, akik megingatták, de hamar rájött, hogy egyikhez se tudna olyan közel kerülni, mint a királyfihoz, ezért útnak eresztette azokat. A szabadság számára mindennél fontosabb volt. Nem szeretett és nem akart senkihez alkalmazkodni, legszivesebben egy lakatlan szigeten élt volna.

Egy nap a szobalány újabb bálba ment. Rég volt igazi bálban, szerette ezeket a mulatságokat, sok emberrel találkozhatott, akik messzi vidékről érkeztek. Legjobb formáját hozta, épp egy kellemes tóparti útról ért haza, napbarnított bőrrel és csillogó szemekkel. Szinte visszaváltozott királylánnyá, legalábbis egy estére és annak az embernek a szemében, akit már a bál kezdetén meglátott. Egy pillanat alatt elbűvölte volna magas termetével, fekete hajával, mesés történeteivel. Úgy érezte, mindig is rá várt, akkor is, amikor senkire sem. Ő volt a herceg, akivel együtt még erősebb lehetett és akivel az egész világot le tudták volna győzni. A szobalány ismét királylánynak érezte magát választottja mellett.

Hamar megkezdte hát utazását a sötét herceggel, mindenét odaadta neki, sőt még a királynőét is, annyira bízott, akart bízni a közös jövőben. Mindenki fellélegzett és boldog volt a királylány miatt. A királynő mind közül a legjobban, hisz végre bizakodhatott abban, hogy hamarosan apró lábacskák zajától lesz hangos a birodalom. Tervezték már a nagy ünnepséget lázasan, hogy minden tökéletes legyen, ahogy kell.

A királylány egy nap azonban arra ébredt, hogy a hangok, amelyekre sokáig nem akart figyelni, üvöltve harsogtak fülébe. A tükör nem azt a képet mutatta, amit várt. Nem volt nagyon meglepve, látta a folyamatot egy ideje, a halványodást, a fénytelenséget, látta, ahogy minden reggel a szobalány köszön vissza, csak nem akarta észrevenni. Nem akarta meghallani a hangokat sem, amelyek szinte harsogták a fülébe az igazságot. Szobalány? Minek képzeled magad, kislány? Na eriggy takarítani, mosogatni, fogd azt a seprűt meg a vödröt! Királylány, ha!

Így lenne hát? Ez történt vele, ahelyett, hogy minden jóra fordult volna? Egyre csak lejjebb és lejjebb csúszik, így sose lesz újra királylány. Ennyire süket és vak lenne, hogy mindent elhisz egy egyszerű kalóznak? Hisz ő nem is herceg, nem lehet, ha ennyire mélyre taszította őt!

A takarítólány ekkor megrázta magát, minden erejét összeszedte, és elhatározta, hogy ennek véget vet. Este, amikor a kalóz hazajött, megmondta neki, hogy szedje össze a holmiját és takarodjon az ő házából. A kalóz próbálkozott, erőszakoskodott, szerencsére a kalapács, amit oly jól használt korábban a takarítólány megfélemlítésére, nem került elő, de a takarítólány tartotta magát elhatározásához. A kalóz pedig, láss csodát, összepakolt és eltűnt. Soha többé nem hallottak felőle.

A királyné persze rögtön vigasztalni kezdte a takarítólányt, amint az egy szerényebb hajlékba költözött. Sokat gondolkozott azon, hogy miért nem szólt neki senki korábban, hogy miért nem figyelmeztették, hogy miért nem látták, mi fog történni. Aztán rájött, hogy a királyné látta azt pontosan, mégsem szólt, inkább némán teljesítette a takarítólány minden ostoba kérését. Talán hagyta volna, hogy minden álmai szerint történjen, hogy aztán ott legyen, amikor kell, és segíthessen neki megszabadulni a gonosztól.

A takarítólány érezte magányra van szüksége. Útra kélt, meg se állt, míg aztán egy sötét erdőbe nem ért. Hosszas, zaklatott bolyongás után megpihent egy forrásnál. Megszomjazott, lehajolt tehát a víz fölé. S ekkor megdöbbenve vette észre a sima víztükörben megjelenő arcot, és hallgatta néma szavait.

Az igazság iszonyatos volt, már-már elfutott volna, de tudta, végig kell hallgatnia minden egyes fájdalmas, kínzó mondatot. A vallomást, amit a benne lakozó és oly rég elveszettnek hitt ártatlan királylány tett neki. Elege volt a hazugságokból. Értette a feladatát. Meg kellett keresnie az ösvényt, ami kivezethette a sötétségből. Meg kellett találnia azt a tüzet, ami rég kihalni tűnt belőle. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű, hogy még segítségre is szüksége lehet, de hajlandó volt azt végre elfogadni.

Itt a vége, fuss el véle…

Persze egy mese se fejeződhet be tanulság nélkül. A királylány megtanulta, hogy legbelső hangjára figyeljen, s még ha olykor borzasztó is, az igazság jobb, mint hazugságban élni. Hisz hazudott magának, amikor a kalózt hibáztatta. Ő csak azt tette, amit a kalózok általában. Elvett mindent, amit talált. Nem erőszakkal, hisz a királylány adott oda mindent. Csak addig bántotta őt, amíg a királylány engedte.

Valójában persze a királylány bántotta saját magát. Akkor is, amikor feltétel nélkül elhitte a királyné minden szavát. És amikor a király hirtelen elvesztése miatt búslakodott. Hiszen az évek folyamán bármikor megkereshette volna őt! De nem tette, mert nem hitt magának, nem hitt magában.

Mert könnyebb áldozatként élni és kábultan elmerülni a puha sötétségben. Hisz mindannyiunkban lakik egy hazug királylány.


VÉGE