Morzsalepény

Nemrég jutott eszembe ez az elnevezés.
Valójában quiche-ről (ejtsd: kis) van szó, de a környezetemben ezt nem sokan ismerik, és mindig el kell magyaráznom mi is az, ami már eléggé untat, így elhatároztam, hogy kitalálok egy érthető és könnyen megjegyezhető nevet.
Gasztronómiailag ugyanis ortodoxnak vallom magam, szeretem az ételek pontos meghatározását, a hagyományos receptek betartását, és fontosnak tartom a kulináris ismeretterjesztést. Az ínyencek ezt értékelik is, aztán van, akire egyáltalán nem lehet hatni, mert a pizzára még mindig „kecsápot“ és darált húst tesznek.
Sok-sok éve fáradozás után úgy döntöttem, hogy velük nem foglalkozom, őket nem akarom megváltoztatni, nekik nem sütök-főzök.
Ez a dolog nekem másról szól. Szeretek, sőt, imádok főzni, sütni, finomságokat kitalálni, elkészíteni. Nem szégyellek fellapozni egy szakácskönyvet ha nem emlékszem pontosan a hozzávalók arányára, vagy felhívni anyut, nagymamit, barátnőt (na jó, utóbbit szinte soha).
Amikor elkészítek egy ételt sokszor abból indulok ki, hogy mi van otthon, majd lesz belőle valami. Többnyire lesz, méghozzá valami igen ízletes.
A lényeg, hogy tudjak kedveskedni a vendégeknek, a barátoknak, hogy meglepjem őket, hogy örüljenek az ételnek. Megb persze nekem, aki gondoskodott róluk, aki új élménnyel gazdagította őket, aki dolgozott értük órákon át vagy csak húsz percig.
Tulajdonképpen önző módon magam miatt sütök-főzök másokra, mert így tudok érvényesülni, valaki(k)hez tartozni, letteni valamit az asztalra, szó szerint. Alkotni szeretnék, adni, hogy visszakapjam azt, amire talán a legjobban vágyom: odafigyelést és szeretetet. Meg törődést.
Amikor összekeverem a lisztet, a tojást meg a vajat (amit a piacon vettem, kimérve), már arra gondolok, akinek a lepényt készítem. Jó tésztát csak szeretettel lehet gyúrni, hiszen nem csupán éhségett csillapítunk vele, hanem egy érzést is adunk át.
Aztán a gondolatok egymásba szövődnek a fejemben, nekilátok a többi feladatnak. Két tojást simára keverek egy tálban, apránként hozzáadom a szintén piacon vásárolt házitejfölt és addig kavargatom gyengéden, amíg gyönyörű fehét krémet kapok. Megfűszerezem sóval, borssal és szerecsendióval, hogy a lágyságba némi pikánsságot csempésszek.
Közben a tészta pihen a hűtőben, az előjáték végét várva.
Ahogy a hagymát feldarabolom és a császárszalonnát vékony csíkokra vágom lelki szemeim előt megjelenik ő, a férfi, akiért most dolgozom.
Belép az ajtón,mosolyogva rám néz, s arcán látom, mennyire kívánja a főztöm…
Gondosan elvegyítem a hagymát és a szalonnát a tejfölben, majd begyújtom a sütőt. Egy óra, és itthon lesz. Türelem.
Előveszem kedvenc kék-fehér, kerek sütőtálamat és a melegtől megpuhult vajat olyan alaposan kenem szét benne mintha masszírozáshoz készülnék. A tésztá kiveszem a hűtőből és a tálba nyomkodom. Először keményebben, hogy jól szétterüljön, majd finoman, az ujjaim hegyével, s közben gondolataimat szabadjára engedem és magamban kuncogok, mint ha az első randimra készülnék. Már-már koncentrálnom kell, de visszatalálok a jelenbe. A tésztára öntöm a tejfölt a hagymával és a szalonnával és mehet az egész a sütőbe.
Míg a lepény sül, rendet rakok a lakásban és magamon is. A várakozás nem az erősségem, de nem tehetek mást. Időnként ellenőrzöm a sütőt, minden rendben alakul, miért is lenne másképp. Negyven perccel később, amikor a lepény teteje foltokban vöröses-barnásra pirult, kiveszem az ételt a sütőből, s azt elzárom.
Nagyon szeretném megkóstolni a finomságot, alig tudom visszafogni magam, aztán belegondolok, hogy a várakozás meghozza az eredményét, és hogy egy apró áldozat mekkora örömmel jár majd.
A lepény hűl a tűzhely tetején, az idő lelassul. Aztán egyszer csak csöngetnek. Szaladok az ajtóhoz, közben még egy pillanatra lelassítok a tükör előtt, hogy egy utolsó pillantást vessek magamra, és már fordítom is a kulcsot a zárban.
Velem szemben áll ő, magasan, fénylő barna hajával, mosolyogva. Csak állunk egymással szemben, örülünk a másiknak, én olvasom az ő gondolatait, ő pedig az enyémet, aztán belép a lakásba.
Eljött a pillanat, amikor a gondoskodás tárgyára talál, s végül hálával teljesedik be.
Mert sütni, főzni annyi mint szeretni.
Mindig van mit, kinek.