Legyet pórázon

Ahogy távolodott a várostól egyre kisebbnek, törékenyebbnek és védtelenebbnek érezte magát. Pedig indulás előtt ráerősített némi borral, nem is kevéssel.
A pályaudvari presszónál beszédbe elegyedett egy férfival. Mindketten ugyanazzal a vonattal utaztak. Ő Pécsre ment, a férfi Szentlőrincre, munkát vállalni.
Két kávét ivott, részben, hogy józanodjon, részben, hogy töltse az időt indulásig. Közben nézte az embereket. Imádta a pályaudvarokat. No persze a Keleti nem volt egy Mos Eisley a kantinával, és űrhajók helyett itt csupán vonatok voltak, de ez is megtette. Látott egy fiút szendvicset venni, egy hosszan ölelkező párt a peronon és az emberek sűrű forgatagát, ahogy érkeztek és indultak.
Elérkezett az idő, már csak húsz perc volt hátra és kezdődhetett az Utazás.
A férfi és ő megkeresték helyüket, ideiglenesen búcsút vettek mondván, hogy a vonaton még biztos találkoznak. Ő a 22. kocsiban volt, a 71. helyen. Ablak mellett, bár látszólag nagyon kevesen voltak, annál jobb, nem kell senkivel se foglalkozni. Zene a fülben, szemek a tájon és három órával később a pokol városa…
Persze nem bírt magával, elfogyott a cigije. Megkért egy lányt, hogy vigyázzon a csomagjára és leszaladta vonatról. Az első helyen nem árulták azt, amit ő keresett, ezért továbbment egy másodikhoz. Ott volt minden, vett egy doboz cigit meg egy üdítőt és sietett vissza a vonathoz.
Meglepve vette észre, hogy a helyén ül valaki. Az a fiú volt, aki a szendvicset vette, míg ő kávézott.
Leült hát vele szembe és elkezdtek beszélgetni.
Ő szabadkozott, hogy biztosan rossz helyre ült, mert elnézte a számokat, a fiú udvariasan mosolygott s megkérdezte, hogy akar-e átülni. Nem, dehogy, jó lesz ez így.
Mindketten Pécsre utaztak, a fiú a szüleihez, ő, a lány, tovább onnan a faluba, a menedékre. Pihenni ment és írni. Sokat.
Nagyon könnyen megtalálták a közös hangot, hasonló ízlésük, véleményük volt filmekről, könyvekről, az élet nagy dolgairól.
Kis idő elteltével a lány elmesélte miért utálja a várost, ahova tartottak. Tudta ő, hogy nem a város tehetett róla amiért annak idején a dolgok úgy alakultak, de bűnbak kellett és a város kézenfekvő volt.
A fiú jóval fiatalabb volt, de bölcsen megjegyezte, hogy egy módon lehetett ezt a folyamatot megfordítani. Kellett egy jó élmény, ami a városhoz kötődik és máris megszűnik a gond, a gyűlölet. Persze igaza volt, de ő akkor el sem tudta képzelni, hogy ez megtörténhet.
A fiú táncos volt, a lány régebben táncolt. Még egy közös pont, hasonló sztorikkal, ismerősökkel.
És aztán persze előkerültek a vámpírok, Erdély, Báthory Erzsébet. A lány józanodott és megnyílt. Élmény volt a fiúval beszélgetni, olyan volt az egész, mint egy francia művészfilm, kicsit nagyobb adag humorral és nevetéssel. A fiú elmesélte neki, hogy mindig szeretett volna fogni egy legyet, amelyre vékony cérnát kötne és reptetné, mintegy pórázon, azt figyelve, mit szólnak hozzá az emberek. Legyet pórázon! Őrült az,aki ilyet kitalál.
Ahogy fogytak a kilóméterek, a lány aggódva nézett a ki a vonat ablakán. Érezte, hogy közelednek a város felé. A fiú, látva a félelem halvány árnyékát a szemében, erősködött, hogy azok még nem azok a dombok, az a torony még nem az a torony. Mintegy védelmezően mosolygott a lányra, akinek ez jól esett, pedig meg tudta magát védeni. Önálló volt és független. Legalábbis ezt mondta magának. Részben volt igazság a dologban, de csak otthon, a saját városában, ahol mindig volt mire támaszkodni. Naponta akár több üveggel is. Ettől akart megszabadulni, ezért ment pihenni az erdőbe, a menedékbe.
Aztán hirtelen megérkeztek az állomásra, épp amikor kezdtek még jobban belejönni a beszélgetésbe. Nem akarta, hogy vége legyen, de nem volt más választása. Mindketten mentek tovább. A fiú próbált neki segíteni leszállni a vonatról a nehéz csomaggal, a lány kivételesen örült is ennek, de nem tudta hogyan kell elfogadni a felé nyújtott kezet. Elszokott ettől és zavarban is volt. Szeretett volna még pár órát utazni vele, beszélgetni, elódázni a búcsú keserédes pillanatát. Remélte, hogy ha még egy kis időt együtt töltenek talán kibontakozik az a valami, aminek halvány szikráját érezte, és ami akár egy csókhoz is vezethetett…
A fiúnak azonban sietnie kellett, hogy elérje a csatlakozást. Megállt a lány előtt, gyengéden a dereka köré fonta jobb karját és megcsókolta az arcát. Meg fogja keresni, mondta, lemegy egyszer a klubbe, amiről a lány mesélt. Ő nem tudott mit mondani, csak mosolygott és nézte, ahogy a fiú felszáll a vonatra.
Tanácstalan volt, nem tudta merre kell továbbmennie, rágyújtott. Megkérdezett egy vasutast, aki egy mozdonyvezetővel folytatott rövid tanácskozás után ugyanarra vonatra mutatott, amin a fiú ült. Csakhogy az már indulni készült, a lány eldobta az égő cigarettát, szaladni kezdett, táskája vállpántja a súlytól leszakadt és a csomag a földre esett. Szerencsére a vasutas ezt észrevette, a vonat megvárta őt, segítettek neki felszállni.
Az első kocsiban meglátta az ajtónak háttal ülő fiút. Mosolyogva lehuppant mellé, az pedig meglepetéssel vegyített örömmel üdvözölte újra. Az utazás utolsó részét sem kell egyedül megtennie, mondta, még egy kicsit együtt lehetnek.
Pár perc volt az egész, és újabb búcsú következett.
Nézte, ahogy a fiú elsétál a sínek mellett, várta, hogy még utoljára visszaforduljon. Tudta, hogy egyszer majd találkoznak.
Bámult ki az ablakon. A lemenő nap tűzvörösre varászolta a tornyot a hegyen. Gyönyörű látvány volt.