Hogyan lettem író?

Az egész úgy kezdődött, hogy öngyilkos akartam lenni egy idióta miatt.
Na jó, valójában nem akartam meghalni (nyolc aszpirin meg egy pohár almás vodka egy nyuszit se nyírna ki), csak nagyon fájt a dolog, pedig én szakítottam vele amikor gyermekei anyja, akitől egyébként különélt egy ideje, rám állított egy magánnyomozót. Erre akkor jöttem rá, amikor egy reggel a munkahelyemen az idióta feltelefonált nekem, egy helyen dolgoztunk, és megkérdezte, hogy beszéltem-e a nőjével. Ő a nevét mondta ugyan, de én azt nem szeretném leírni. Vagy mégis? Alma, tessék. Szóval, Bátor, az idióta, kérdi tőlem beszéltem-e Almával. Akkor már dühös voltam, mert pár nappal korábban szakítottunk és határozottan közöltem vele, hogy ugyan tűnjön a picsába és ne kommunikáljon velem.
Persze ő is azok közé tartozott, akik a nem szónak valamelyik részét nem ismerik. Rengeteg ilyen ember van a környezetemben, nyilván egy tanárhoz jártak vagy mind hiányoztak amikor például az m betűt vették.
Mondom Bátornak, hogy mi a fenének beszélnék én Almával, mikor az a spiné üldöz folyton engem az elmebeteg sms-eivel. Hát akkor honnan tudja, kérdi ő, hogy aznap reggel visszavittem neki a bukósisakját. Jó kérdés, franc tudja, biztos figyeltet.
És akkor összeállt a kép, ugyanis szakításunk előtt akárhányszor Bátorral próbáltam pár órát eltölteni, a nő folyamatosan felhívta őt és hosszasan beszélt vele telefonon olyan létfontosságú dolgokról, mint például a tévé távirányítójának megjavítása. Tudni kell róluk, hogy, állítólag, sose volt jó a kapcsolatuk és bár pár hónappal korábban született meg második gyermekük, Bátor otthagyott csapot-papot, hogy egyedül éljen.
Szóval elegem lett mindenből, őt kidobtam, a munkahelyemen is felmondtam, mert én ilyen heves természetű vagyok, és elkezdtem írni.
Illetve nem igaz (az írók mindig hazudnak, ugye?), írni már munka mellett kezdtem. Ott megismerkedtem egy lánnyal Dórikával, aki egyszer csak előbukkant a semmiből és felkérték egy regény megírására. Olvastam pár rövid történetét, jól írt, kicsit zűrös volt ugyan, de ki vagyok én ahhoz, hogy köveket hajigáljak. Dórikával jóba lettünk és ő is biztatott az írásra.
Aztán ott volt Nándor, író és forgatókönyvíró, vele és Bátorral sokat lógtunk együtt, tehát Nándor tisztában volt a köztünk lévő viszonnyal. Főleg azután, hogy egyszer egy éjszakát egy kis panzióban töltöttünk a városban, amelynek főterén remek cukrászda található és amely borairól is igen híres, és Nándor másnap reggel nagy karikás szemekkel, ámde sunyin mosolyogva fogadott bennünket a reggelinél és közölte, hogy máskor egy cseppet talán lehetnénk halkabbak is.
Nándor a szakítás után mellettem állt és arra biztatott, hogy ne pazaroljam az energiámat egy ilyen alakra, írjak inkább egy könnyed kis fantasy regényt, az ő kiadójának mindig szüksége van eladható könyvekre. Aztán ki tudja, talán még sorozat is lehet belőle.
Ettől fellelkesülve nekiálltam, időm volt, ötletem is, kutatásokat is végeztem, minden sínen volt. Bátor szerencsére kikerült az életemből, évekkel később összefutottam vele és nem is értettem, hogy egy ilyen rossz külsejű, sunyi, önző alakban mit láttam. Lila köd, tudom én, és sajnos nem az volt az utolsó eset, de ne szaladjunk ennyire előre.
A regényem íródott, Nándorral jó barátságot alakítottam ki, gondoltam én akkor. Egyszer csak úgy éreztem, befejeztem a könyvet, oda is adtam rokonoknak, barátoknak, hogy véleményezzék. Ez az, amit nem szabad tenni, mert ők sose fognak igazat mondani és még ha komolyan is gondolják, hogy jó a sztori, olvasmányos és szórakoztató, akkor is elfogultak. És erre nem lehet építeni.
Nándor annyit mondott akkor, hogy a karakterszám alapján rövidnek találja a művet, írjak még hozzá, majd akkor elolvassa. Ez igencsak frusztrált engem pontosan úgy, mint amikor az első szösszeneteimet, amelyeket Dórika megdicsért, a kezébe nyomtam és ő elolvasásuk után enyhén lenéző mosollyal közölte, hogy nagyon ügyes és okos vagyok, de ez még nem írás. Én meg gyakorlatilag vakon bíztam benne, ő volt az író, több könyve jelent már meg, voltak rajongói, tanítványai, hogy jöhettem én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a véleményét.
Most jön egy törés írói karrieremben, mert a zűrös magánéleti és szakmai pályafutásom miatt úgy éreztem nem tudok foglalkozni a könyvvel. Pedig biztattak többen is, ezt én akkoriban nyaggatásnak éreztem.
Barátságom Nándorral szorosabbra fűződött, bár ő nős volt. Sokat lógtunk együtt, beszélgettünk, vitatkoztunk, összevesztünk, kibékültünk és bár sose volt az esetem, olykor a magány és a bor mámorító hatása hülye döntések felé lendítette az ember lányát. Egyszer majdnem le is buktunk, majd évekkel később valóban, bár csak a nálam elfogyasztott vacsorával. Paradicsomos padlizsán volt. Mindegy, azóta elváltak, természetesen nem miattam.
Két éve volt egy nagyon csúnya sztorim, pasiügy értelemszerűen. Végződhetett volna nagyon rondán, most épp egy kisstílű félmaffiózó felesége lennék. Ráment másfél évem, hogy rendbe jöjjek és rengeteg pénzem, mert egy hülye hiszékeny picsa voltam, de lassan visszatérek régi önmagamhoz. Ez viszont már komolyan egy másik történet. Csupán azért említettem, mert miután kidobtam a férget (én kérek elnézést a férgek népes családjától, de akkor hirtelen nem tudtam minek nevezni és azóta a név rajtamaradt) muszáj volt valamivel foglalkoznom, hogy kimásszak a gödörből. Ez a valami a regényem volt.
Átnéztem, hozzáírtam, teljesebbnek éreztem, és visszajelzésre szomjaztam. Itt jön képbe megint Nándor, mint szakértő. Át is adtam neki egy kinyomtatott példányt, ő meg mondta, hogy legyek egy kis türelemmel, még be kell fejeznie ezt-azt, de feltétlenül elolvassa.
Teltek-múltak a hetek, időnként finoman rákérdeztem, nekilátott-e már. Még nem, majd hétvégén úgyis vonatra ül és akkor majd. Hát jó, elfoglalt író, ez van.
A rá következő hónapokban szintén érdeklődtem, de igyekeztem nem túl sűrűn. Akkor már az ikszedik oldalon tartott és folyamatosan javítgatta az írásom. Kérdeztem, hogy vajon mi annak az oka, hogy lektorálással kezdi, miért nem olvassa végig (három óra alatt bőven végezne vele), utána elmondhatná a véleményét és beszélhetnénk arról, hogyan tovább. Naiv elképzelés, belátom, hiszen a szerkesztő úr csupán meg akart spórolni egy kört. És közben húzta előttem a mézes madzagot. Persze, hogy tehetséges vagyok, ne vicceljek már, hiszen más kiadónak is beajánlott anno, nem tette volna, ha…
Zárójelben, azoknak is tetszett a regény, és mondtak is véleményt, ki értékelhetőt, ki szörszálhasogatót (A Sztolicsnaját majd akkor írom le így, ha a Peugeot Pözsó lesz, kösz!), de ez még mind a nagy törés előtt volt. Most meg úgy voltam vele, hogy mit nekem idegeneknél házalni, mikor itt van nekem Nándor, a haverom, a kiadóm, magányom időszakos orvossága, jó lesz ez így. Mit tagadjam, gyáva voltam.
Érdekes, hogy közben bemutatott egy másik írónak, Vidornak, aki szintén Nándorral készült kiadatni könyvét. Az közben ki is jött, vele Nándor foglalkozott, én pedig nem akartam ebben a nemek harcát látni, így is megkapom mindig a hülye feministát, inkább örültem a srác sikerének. Azóta Nándor Vidor internetes újságjának ír rendszeresen. Milyen szép is a férfibarátság.
Amikor a könyvem már jó egy éve volt, még olvasatlanul, Nándornál, úgy éreztem lépnem kell valamit. Megállapodtam vele egy rövid határidőben, amire ő megígérte, hogy végez az olvasással. Nem igazán ért meglepetésként, hogy nem tartotta szavát. Felhívtam, hogy ok, akkor viszont tényleg keresek más kiadót. Minek hisztizek mindig, felelte ő, jellemző, hisz nő vagyok. Hiszti? Hiszen ez üzlet! Volt egy feladat, egy határidő, ezt nem sikerült tartani, akkor sztornó. Hát kislány, mondta vagy valami hasonlót (teszem hozzá idősebb vagyok nála) ez nem így működik. Nálam viszont igen, válaszoltam, tehát ha nem is hajlandó velem találkozni, mert annyira elfoglalt, akkor küldje vissza postán a könyvet. Azzal búcsúzott, hogy meg kell várnom, míg szerez egy megfelelő méretű borítékot.
Lecsaptam a telefont, bár a mobilt nehéz, ráadásul vezettem, illetve éppen a Margit hídon álltam a dugóban. Értetlenül álltam, pontosabban ültem, a történtek előtt. Ezt mondja nekem? A Nándor? Ennyi év barátsággal a hátunk mögött, nem beszélve minden egyébről, ami közöttünk történt…
Pár héttel később szerencsére találkoztam egy közös ismerőssel és visszakaptam a könyvem.
Én nagyon hirtelen haragú vagyok, ezt többen tapasztalták, de amilyen hamar jön, olyan gyorsan elszáll a düh. Na jó, nem mindig hamar, de előbb-utóbb igen. Akkor sem történt másképp. A csúnya telefonos vita Nándorral tavaly nyáron történt, ősszel pedig felhívtam, hogy hagyjuk a fenébe, ugorjunk neki még egyszer. Ő nagyon örült nekem, találkoztunk, borozgattunk, aztán a közös haverokkal is ismét összefutottam, ők szintén megtapsolták visszatérésemet.
Novemberben ismét átadtam a könyvet. Határidőként március 15-ét jelöltük ki, korábbi teljesítés esetére egy üveg finom bort is beígértem. Nándor a tanúm, hogy nem zaklattam telefonon, nem hisztiztem, (szerintem korábban se), és türelmesen vártam, hogy a nagy író, aki közben forgatókönyvek tucatját ontotta ki tollából, illetve billentyűzetéből, végre időt szakítson egy kezdőre. Játszottuk a játszmánkat, amit az évek folyamán oly jól begyakoroltunk.
Eljött március 15-e. Aztán április, május, stb. Nem foglalkoztam a dologgal, volt egyéb gondom is az akkori munkahelyemen. Azt gondoltam előbb vagy utóbb megtörténik a csoda, Nándor betartja, amit évek óta, de legalább másfél éve ígér, és a könyvem végre megjelenik.

Ezzel az egésszel csak azt akartam elmesélni, hogy miért is írok és hogy mennyi felesleges vesződésen mentem keresztül egy kiadóval...
Mert írok, most is folyamatosan. A regényem azóta jobb kezekben van, olyan embernél, aki elolvasta, aki hisz bennem és aki szerint is nekem tényleg írnom kell. Mert író vagyok, ha kiadnak, ha nem. Írok folyamatosan mindenről. Hol jót, hol kevésbé érdekeset. Van, aki olvas, van, aki várja a következő írást és ezt jelzi is.
Nem azért írok, hogy páran megveregessék a vállam. Írok, mert élvezem, mert sok minden van bennem, és mert, most már, valóban írónak érzem magam, eladott példányszámtól függetlenül. Nem érzem magam művésznek (ezt véleményem szerint senki nem mondhatja magáról), nem gondolok arra, hogy vajon ez már irodalom-e vagy sem. Írok, mert van őszinte mondanivalóm, vagy akár csak egy jópofa történetem, amit el akarok mesélni, és mosolyt vagy könnyeket fakasztani. Írok, mert nem tehetek mást.
Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esne jól egy zsíros szerződés egy kiadóval vagy egy lappal, persze hogy jól esne. Sok betűt kell még mindenféle sorrendben összeraknom, rengeteg billentyűt kell még leütnöm ahhoz, hogy egy fényes kirakatban láthassam viszont a nevem a számos mai nagy magyar szerző között…