Szárnyak a fogason

A börtönt is meg lehet szokni. Sőt, kényelmesnek találni.
Ugyanaz a rutin mindennap. Az ember szinte a tökéletességig fejleszti az apró feladatokat. Annyira, hogy az egész napot kitöltse vele. Hogy ne unatkozzon. Hogy ne gondolkozzon.
Mert akkor beleőrül.
Persze valahol már beleőrült, csak éppen nem akar róla tudomást venni.
Inkább elfedi a gondolatokat.
Mert fél feltenni a kérdéseket.

Próbálta többször is, de nem sikerült őket megválaszolni. Csak mered rájuk, mint tériszonyos a szakadékra.
Aztán elengedi a korlátot, és elsétál tőle.
Nem meri kipróbálni. Pedig ott vannak rajta a szárnyak.
Sose meri használni a szárnyakat.
Egyszer majdnem megpróbálta, de visszalépett. Már a korláton állt, a mélybe nézett, látta, hogyan szállnak a többiek.
Aztán hirtelen mégse. Rettegett.

Visszamegy a házba, a szárnyakat a ballonkabát mellé akasztja a fogasra, és leül a tévé elé. A kávézóasztalon fekszik a lista, a feladatokkal. Mindennap átnézi őket, néhányat kihúz, a legtöbbhez új határidőt ír.
Aztán kimegy a konyhába. Mindennap gondosan elmosogat. A tiszta edényeket megtörli és a szekrénybe teszi.
A konyhát szereti, számára az a lakás szíve.
Vagy az életéé?
Ezt sem akarta boncolgatni, megválaszolni.
Csupán szerette rendben tartani.


2006. április