Hajnalban

Gyerekkorom átlagos körülmények között telt el a XX. századi Kelet-Európában. Volt egy apám, aki ivott, egy anyám aki szeretett, túlzottan. Nagyszülők, unokatestvérek, barátok. Ez utóbbiból ugyan nem sok. Apám munkája miatt ugyanis sokat utaztunk, ezért kiskorom óta megszoktam, hogy az élet velejárója a rendszeres helyváltoztatás, lehetőség szerint többezer kilométeres távolságokban számolva. Ez az életforma annyira belémivódott, hogy felnőtt koromban is folytattam, először társakkal, végül egyedül.

Sose voltam képes huzamosabb ideig megmaradni valaki mellett. Amint úgy éreztem sikerült egy működő kapcsolatot kialakítanom, azonnal továbbléptem Nem bírtam a rutint. Próbáltam megtalálni erre a választ, pszichológusok hadát fogyasztottam el. Szerintük természetesen szüleim viszonya volt a hunyó, mivel 12 éves koromban váltak el és ez állítólag mély nyomokat hagyott a tudatalattimban. Az talán még mélyebbeket, hogy szüleim első igazi válása kb. 3 éves koromban következett be. Erről természetesen évtizedekkel később értesültem.

A hétköznapokban sem történtek másképp a dolgok. A családi hagyományokra alapozva mindig olyan területek dolgoztam, ahol alkalom nyílt utazásra. És ha nem én mentem külföldre, akkor a külföld jött el hozzám. A minta azonban itt sem alakult másképp. Egy-másfél év után mindig bekövetkezett a váltás. Cégről cégre vándoroltam, akár a méh virágról virágra. Próbáltam rájönni, mi az ami érdekel, mi az ami mellett kitarthatnék, de kutatásom nem vezetett sehová.

Az idő múlásával egyre magányosabb lettem, nem találtam a helyem sehol és senkivel, de egy érzés nem hagyott nyugodni. Gyerekkorom óta éreztem, hogy van valami, amit véghez kell vinnem, egy küldetés, amelynek teljesítése előtt nem halhatok meg. Ekkor kezdtem el hanyagolni a szakmai babérokat és a családalapítás gondolatát, ami egy közel negyvenéves nőnél nem is akkora csoda. Feladtam a világi értékeket és elkezdtem keresni valamit, ami elvezethet a belső beteljesülésig. Felsorolni sem lehet mi mindenbe fogtam bele: kábítószer, keleti filozófia és küzdősport, festészet, okkult tudományok, míg egy szép nap ráakadtam egy régi és igencsak szakadt kötetre egy eldugott antikváriumban.

A könyvet szinte egy éjszaka alatt elolvastam és annyira elbűvölt a tartalma, hogy bejártam a város összes antikváriumát hasonló köteteket keresve. Volt ott minden: alkimisták, templomosok, rózsakeresztesek, kísértetek, ókori pogány vallások, mitológiák, szörnyek és vámpírok. Nem bírtam szabadulni az újonnan szerzett tudás hatalma alól, nem tudtam aludni, csak olvastam és faltam a könyveket, egyiket a másik után. Elhatároztam, hogy az utóbbi években félretett pénzemből veszek egy kis házat távol a várostól, és kiköltözöm oda, hogy zavartalanul tanulhassam tovább az új világot. Nem aggódtam a jövő miatt, koromnál fogva jó adag cinizmusra tettem szert és biztos voltam benne, hogy alkalmi tanításból, fordításokból még jó ideig eléldegélek. Valahogy úgy éreztem, hogy ez az utolsó mentsvár, az a bizonyos kötet nem véletlenül akadt a kezembe, jó úton jártam. Ez volt az egyetlen lehetőségem, ha ez nem vezetett sehova, akkor nem maradt más hátra, mint a mentális éhségsztrájk és a lassú elmúlás. Ehhez pedig még túl fiatalnak éreztem magam.

Pár hónap alatt valóban szakértője lettem mindennek olyan témának, amely az euklidészi és einsteini világtól egy kicsit sréen balra van… vagy odaát, ahogy egyesek szeretok megfogalmazni. Tulajdonképpen mindig is ott volt, a szemünk előtt, vagyis a harmadik, belső szemünk előtt, csak a hivatalos tudomány évszázadok óta igyekezett eltitkolni és megsemmisíteni azt.

Aztán egy nap rábukkantam valamire, ami legvadabb álmaimat is felülmúlta. Valami, ami hirtelen bukkant elő a semmiből és annyira egyszerű megoldásnak tűnt, hogy már szinte triviális volt. Valami, ami talán végett vethetett a szenvedésnek, a szorongással teli hétköznapoknak, ami eltörölhette a kilátástalan jövőt. Kellett ugyan néhány kompromisszum, de ki ne mondana le kedvelt ételeiről, a tengerparti napozásról és/vagy az adóbevallás örömeiről az öröklétért cserébe? Végre a nyugodt élet, amit senki és semmi nem zavarhat meg, ahol az ember azt tesz, és akkor, amit és amikor akar, persze néhány alapszabály betartásával. Előny, ha az ember nem ódzkodik az éjszakai életmódtól, nem kedveli a túlzottan fokhagymás finomságokat, és nem buzgó templomjáró. Kedvenc mondásom szerint ami a hernyónak a világ vége, az a pillangónak a világ kezdete. Tulajdonképpen ez igaz volt a mostani helyzetemre is. A hernyó a halál volt, a pillangó újjászületés.

Vámpírként.

Nem volt nehéz döntés. Nem kellett sok mindent magam mögött hagynom, hogy vámpírrá váljak, és nem sokan érezték volna hiányomat.

Mindig is kíváncsi voltam a halálra. Vajon milyen érzés lehet? Persze csak úgy érdemes kipróbálni, ha az ember tudja, hogy van visszaút. Most volt. Rövid szertartás, egy harapás, bár ez meglehetősen fájdalmas. Majd következett néhány nap élet és halál között, tulajdonképpen alig volt kellemetlenebb egy kiadós másnaposságnál, vagy egy balul sikerült öngyilkossági kísérletnél, abból a klasszikus gyógyszer-túladagolásos fajtából. Ezt leszámítva nem is volt rossz buli.

Az újdonsült vámpírlét rengeteg előnnyel jár. Új nevet kell választani, általában valami dögöset. Vagány ruhákban járhat az ember, lehetőleg feketében és szintén dögösben. Nem kell tömött buszokon utazni büdös embertársaink között, nem kell sorbaállni a boltban, nem kell senkihez se alkalmazkodni. Nincs többé semmilyen testi kellemetlenség, idő mint a tenger, a szex szinte halálközeli élmény, a jobbik fajtából, de ezt egy halandó fel nem foghatja.

Persze a kezdeti eufória után az árnyoldal is megmutatkozik. Egy vámpírnak ölnie kell, ez a sorsa, másképp nem marad fenn, nem juthat élelemhez. Ehhez friss vér kell, friss vérhez pedig friss halott. A dolog még élvezetessé is válik, amint rájövünk új képességeink ízére. Emberfeletti gyorsaság, repülésszerű ugrás, a halandók gondolatainak megismerése és befolyásolása. A fáradtság teljes hiánya, a megnövekedett fizikai erő, a sebezhetetlenség. Kábító érzés, hajlamossá tesz a túlkapásokra. Aztán mindezzel megtanulunk bánni, kénytelenek leszünk, hiszen minden vámpír előbb utóbb találkozik a vadászokkal, kik faékkel, kereszttel és szentelt vízzel felfegyverkezve járják az éjszakát és megpróbálják a halandók kontra halhatatlanok közötti mecsset az előbbiek javára fordítani.

Mindezzel én is szembesültem és gyorsan fejlődtem, mintha végre, a halálban, megtaláltam volna küldetésemet. Korai öldökléseim révén (bár mi ezt inkább táplálkozásnak hívjuk) jelentős szolgahadra tettem szert, megerősítve ezzel újonnan szerzett társadalmi pozíciómat. Mesterré váltam, környezetem megkedvelt, ez talán Nektek, halandóknak, furcsán hangzik. Nem hiányzott semmi régi létemből, sem a napfény melege, sem a kedvenc ételeim íze. Az emberi közelségről nem is beszélve. Élveztem a hatalmat, talán túlzottan is, élveztem az éjszakai életet, a telepátiát, a repülést, de főként azt a rémületet, amit az emberekben keltettem. Bevallom az első harapás nem volt könnyü, de hamar ráéreztem az ízére. Annyira, hogy elkezdtem gyűjteni áldozataim emlékeit. Szerettem nézegetni a különböző tárgyakat, iratokat, apró dolgokat, melyek emlékeztettek pusztító hatalmamra, hiszen nem minden áldozatot változtattunk szolgává.

Egy nap azonban a végzet utolért.

Éppen legújabb áldozatomat ízlelgettem, amikor nyakán egy furcsa anyajegyre lettem figyelmes. Ugyanolyan anyajegyre, amelyet újszülött lányomom is nézegettem a szülés után, mielőtt átadtam volna az örökbefogadását intéző iroda tisztviselőjének.

Sok éven át küzdöttem az emlékek ellen, de nem akartak halványulni. Egy napon aztán sikerült. Már nem fájt, már nem éreztem semmit. Szinte nem is emlékeztem arra az érzésre, amit leginkább ahhoz tudtam volna hasonlítani, amikor az ember saját magába egy hosszú, éles kés vág. Nem azért, hogy meghaljon, hanem azért, hogy fájjon. Hosszasan, sokáig, mélyen.

Végül sikerült. Lelkem legalsó bugyraiba temettem el. Soha nem hittem, hogy újra a felszínre tör.

Megtette.

Megnéztem a papírjait, és valóban, a születési dátum megegyezett. Álltam és szédültem, elvesztettem egyensúlyom, ami nálunk vámpíroknál meglehetősen ritka esemény. Próbáltam ellenkezni, hogy el csak egy egybeesés, semmit több, de lelkem, ha nevezhetem még így, mélyén tudtam az igazságot. A lány, akit éppen megöltem, nem volt más, mint a tulajdon gyermekem. Soha nem láttam őt az örökbefogadás után, elvesztését nem tudtam feldolgozni, de akkor úgy éreztem nem volt más választásom. Az apa nem vállalta, otthagyott és én gyenge voltam, ahhoz, hogy egyedül neveljem fel. Egyre csak a papírokat nézegettem, remélve, hogy talán mégse ő az, amikor megláttam a friss ultrahang leletet.

Terhes volt. Én megöltem a saját, állapotos gyermekemet. Szavak nem léteznek, amelyek leírhatnák a fájdalmat, amit akkor éreztem, és amit vámpír létemre nem kellett volna. Ahogy megrökönyödve álltam a lány holtteste felett, tudtam, hogy elértem egy újabb határt, amely megállásra kényszerít.

A szörnyű érzés, a zuhanás szinte alig ért véget. Áldott volt, amilyen én sosem lehettem, és én megöltem őt. Vele megöltem legnagyobb álmom, azt a vágyat, melyet évekkel korábban kiírtottam magamból: életet adni. A sors ironiája, most életet vettem el. Megjelent előttem a múltam: az állandó keresés, vándorlás, menekülés, valaminek a mániákus kutatása, ami, bármennyire is beutazzuk érte az egész világot, a végén rá kell jönnünk, hogy mindvégig bennünk volt.

A történtek még egy e fajta vámpímesterre, mint én, is felmérhetetlen hatással voltak, s előhozták mélyen szunnyadó emberi mivoltomat. Kezdett visszatérni régi énem, a régi reflexek.

Újra a menekülést választottam. Menekültem társaim elől, akik között szép számmal akadtak irígyeim, és menekültem a vámpírvadászok elől, akik igen régóta fenték rám fogukat, jobban mondva faéküket. Csata csata után, egy éjszaka egy templom kertjéhez vezetett az utam. Üldözőim vámpírok voltak, akik régőta meg akarták kaparintani területemet. A közelharc kegyetlen volt, nem kevés halandó áldozattal is, de, talán a véletlen folytán, a harcba belekeveredett a templomhoz kirendelt pap is. Ő szintén hősiesen küzdött a támadók ellen, állig felfegyverkezve kereszttel és szentelt vízzel, aminek talán életemben elöször igazán örültem. Végzetünk volt-e, nem tudom, de mi ketten, a vámpír és a szent ember, együttesen győzedelmeskedtünk a vérszomjas csorda felett.

A történtek után furcsa kapcsolat alakult ki közöttünk. Mivel nem volt hova mennem, esélyt láttam a szövetségben, a szent ember pedig azt az isteni jelt bennem, amire minden jóravaló egyházi ember vár egész életében. Hiszen létezhet-e nagyobb és nemesb feladat maga a gonosz gyermekének megtérítésénél?

Miután elvi kérdéseinket tisztáztuk, a gyakorlati gondok kerültek előtérbe. Mert odáig még rendben volt, hogy félig-meddig jó útra tért vámpír lettem, de valahogy csak táplálkoznom kellett. Természetesen lemondtam a frissen megölt emberek véréről, ezért eleinte kisállatokkal próbáltam szomjamat csillapítani, majd szóba jöttek a gyakori látogatások a városi hullaházba. A huszonnégy órán belüli halott vére ugyanis még egészen tápláló és ízletes, a friss vérhez képest olyan mint mondjuk egy olcsóbb, hordós bor egy nemes, érlelt barrique-hoz képest.

A napi problémák megoldása után társammal új életet kezdtünk. Szokatlan pár voltunk, még sokat mosolyogtunk rajta, egy bombázó vámpír és egy katolikus pap, szinte élettársak. Lakhelyem a templom területének egyetlen fel nem szentelt részén volt, a kert alatt elhelyezkedő borospincében. Valamikor ölni tudtam volna egy ilyen helyért, most meg azért lakhattam ott, mert már nem öltem.

Talán az atya társasága, talán a nemrég történt felkavaró események miatt ismét régi szenvedélyem rabja lettem: a tudásé és a könyveké. Teltek a hónapok és az évek és Trevor atya rendületlenül hordta le a borospincébe a városi könyvtár minden egyes kötetét. Én megállás nélkül szívtam magamba tartalmukat, határtalan tudásra téve íly módon szert a tudományok és a művészetek területén egyaránt.

Az idő könyörtelen múlásával a régi borospince emlék lett csupán. Helyében felépítettem egy valóságos számítógépes fellegvárat, hogy kutatásaim még gyorsabbak és még áthatóbbak legyenek. Trevor atya szinte már fel sem tudta fogni mit csinál vámpír társa, a véres csata óta eltelt 68 év sokat változtatott a öreg papon.

És amit elódázni lehet, de elkerülni nem, eljőtt a szomorú nap.
Egy nap, alkonyatkor Trevor atya 93 évesen kiadta utolsó lehelletét. A vámpírok nem éreznek fájdalmat, de akkor, immáron másodszorra, úgy éreztem az ember nem veszett ki teljesen belőlem. Előmerészkedtem hát rejtekhelyemből, hogy búcsút vegyek attól a halandótól, akitől annyit kaptam az eltelt évek során. Nem titkolom, halála megrendített. Úgy éreztem Trevor atya halálával elveszítettem az egyetlent, aki képes és hajlandó volt tartani bennem a lelket. Azt a lelket, amely már réges rég elkárhozott. És valószínűleg meg is semmisült.

Tehetetlennek éreztem magam. Megszereztem az örök életet, a hatalmat, a tudást, de még mindig nem találtam meg azt, amit oly sok évtizeden keresztül kutattam. Többet tudtam, mint bárki széles e világon, mégis az első és egyben a végső kérdésre nem leltem meg a választ. Bármennyire próbáltam, akartam, mindent elkövettem, nem sikerült.

Mert nem sikerülhet.

Hiába az emberfeletti képességek, hiába a tengernyi idő, a feladat nem találhat megoldásra.

…

Ahogy e gondolatok fejében átsuhantak, Artemisia, a vámpír, mosolyogni kezdett. A mosolyból kacaly lett, a kacalyból velőtrázó nevetés. Az a keserédes nevetés, mely a nagy, világot megváltó felismerések következtében tör fel.

Megoldotta. A nagy rejtélyt. Azt, amit már akkor is meg akart oldani, amikor még nem is tudta, hogy valamit meg akar oldani. Azt, amire már akkor is tudta a választ, amikor még el sem kezdte azt kutatni. Az út végére ért, oda, ahol az utazás értelmét veszti.

…

Hajnalodott, a nap lassan, lustán kelt fel. Véget ért az éjszaka, a rettentő hosszú éjszaka, mely tele volt oly sok harccal, gyötrelemmel, örömmel, változással és szenvedéssel. Az éjszaka elmúlásával félelme is tovaszállt. Többé nem félt már. Nem félt a hajnaltól. Lassan, leült a templomkertben, az almafa tövében, amit Trevor atya ültetett, és nyugodt, elégedett mosollyal várta a felkelő nap sugarát.