Félelem

Hazafele igyekezett, az őszi szél lökésszerűen fújt, időnként felkavarva az utcán fekvő faleveleket. A hideg hirtelen jött a hónapokon át tartó forróság után. Átmenet nélkül érkezett a borzongató hűvös szél, és ő ennek örült. Örült, mert szerette a hideget, a hűvöset, szerette az őszt, mert szépek voltak a színei, a várost szürkére festették az szomorú esőt hozó, mindent eltakaró felhők, a levegő estére csípős lett, el lehetett végre bújni a hosszú nyakú pulóverekben. Az emberek sietősebben mentek az utcán, senki sem akart már sétálni, leállni, beszélgetni. A város hamarabb kiüresedett esténként, több tér lett, nagyobb nyugalom, béke. Az autók is gyorsan húztak el mellette, szinte meg sem hallotta őket.

Ahogy hazafelé sétált, mert ő ilyenkor szeretett igazán sétálni, egyedül, éjszaka, az üres utcán, a hidegben amikor már borzongott, de még nem akart kesztyűt húzni, és amikor csak csizmája kopogását hallotta a járdán. Nem sietett, nem, lassan, biztosan ment, élvezte a hideg éjszakát. Útközben egy gyrost evett, azoknak az időknek az emlékére, amikor hajnalban ment haza egész éjszakán át tartó tivornyázás után. Az az idő már elmúlt. Most is szerette az emberek társaságát, a zenét, az üvöltő zenét, amitől már alig lehet beszélgetni, pedig pont ilyenkor hangzottak el mindig a legőrültebb témák. Szeretett inni, sokat, finomat, cigarettázni addig, míg már szinte önpúsztító szokássá vált és a másnap reggel kegyetlenül kapart a torkát. Szerette a másnaposságot, mert úgy érezte történt valami, jól érezte magát, ünnepelte az életet, hát istenem egy kicsit túl jól sikerült az ünneplés, de az élet már csak ilyen, megérdemli.

Hirtelen furcsa érzés hatalmába került. Ahogy elhaladt az egyik kapu előtt, a mozgásérzékelő hatására felkapcsolt egy lámpa. Ettól mindig összerezzent egy kicsit, de most nem ez volt félelmének oka. Pár lépéssel később, ahogy a járdán mozgó árnyékokat nézte, úgy látta, mintha valaki szorosan mögötte járna. Ösztönösen megfordult és félreugrott összeszorult gyomorral, mert lépteket nem hallott, de a mozgást határozottan érzékelte.

Ritkán félt, amikor egyedül járt az utcán a sötétben, de néha jött egy pillanat, amikor szinte páni rettegés fogta el. Nem tudta miért, nem is tudott mit csinálni, csak szeretett volna minél hamarabb hazaérni. Pedig az este jól sikerült, panaszra nem volt ok. Megnézhette a legújabb filmet kedvenc hongkongi színészeivel, majd azt követően találkozott néhány ismerősével és egy Martini és fél doboz cigaretta kíséretben megvitatták a filmeket, a fizikaórákat, a halált, a szerelmet, a munkát, a hétköznapokat. Jó érzéssel indult hazafele, mert belefáradt már az efféle estékbe, az a pár óra a klubban elég volt. Már azt hitte jóra fordul minden, jön még egy esély, újra lehet kezdeni valamit, vagy folytatni és most valóban megállíthatja a körforgást, a körben topogást, az értelmetlen történéseket, amiket nem tudott hova tenni, és amik elől csak menekülni tudott. Ahogy most menekült az árnyak elől, néha hátra-hátrafodulva, mint abban a tengeralattjárós filmben, ahol az orosz kapitány „bolond iván“ módjára fordította hajója orrát hol jobbra hol balra, hogy lássa követi-e az ellenség.

Amennyire jól sikerült az estélye, annál gyorsabban elmúlt ez az érzése. Lépteit gyorsabbra vette, a gyrost eldobta, hogy ha kell, szabadon tudjon elfutni a veszélyt elől. Kulcsát idegesen kereste meg apró táskájában, mely női táska mivoltából fakadóan alaposan elnyelte a rábízott tárgyakat. És a régi ösztönök ismét előjöttek. Kulcsomóját jobb kezében szorította úgy, hogy az egyik kulcs kiálljon mutató- és középsőujja között, mint egy fegyver, amivel kárt tehet támadójában. Aki sose jött, és most sem. Sietős léptekkel érte el a kaput, gyorsan kinyitotta azt, felsietett a lépcsőn, újabb három zár, és bent volt. Biztonságban.

Otthon macskája várta, nyávogva, vacsoráját követelve. Szerette a szürke állatot, egyetlen állandó társát immár több éve. Néha azon kapta magát, hogy elképzelt magának egy igazi társat, egy férfit, akivel megoszthatja napjait, akit szerethet, akiről gondoskodhat, akivel veszeedhet és kibékülhet, akivel tévét nézhet, és szeretkezhet, akivel utaztak és beszélgethet. És akkor mi lesz a cicával, kérdezte magát. A cica elhanyagoltnak érzi majd magát, nem lesz neki jó, nem teheti ezt vele.

Kiment a konyhába, a macska követte, futva-szaladva. Konzervet nyitott, a piros tálkába kotorta tartalmát, a kékbe pedig friss vízet rakott. Egyél cica, gondolta, és megsimogatta az állatot, aki rávetette magát a finom falatokra.

Régebben ilyenkor még töltött volna magának egy pohárral, de most a nyugtatós doboz felé nyúlt. Nemrég kezdte el szedni azért, mert úgy érezte nem tud nyugodni. Aludni tudott, de csak akkor ha késő éjjelig fent volt a tévé előtt, az agya azonban akkor is járt. Nem tudta leállítani. A gondolatok csak jötte, torlódtak, összekavarodtak, örvénylettek, mint falevelek az őszi szélben. Próbált semmire se gondolni, de nem ment. Néha, a nyugtató hatására, bár akkor is inkább csak kába lett, érdektelen, egy frissen sült nihilista. De most a gyógyszer nem hatott, ezért bevett egy másikat. Semmi, csak az a hideg fuvallat az előszoba felől, amire mindig azt hite, az apja visszatérő szelleme. Minden zárva volt a lakásban, az összes ajtó és ablak, de a fuvallat néha megjelent, hűvösen, félelmetesen a jobb válla mögött és azt a fajta rettegést hozta magával, ami megbénítja az embert. Nem mert mozdulni, nem mert felállni, kimenni az előszobába, megnézni mi okozhatja. Félt, mint már oly sokszor. Félt a képzeletbeli szörnyektől, a fájdalomtól, a tehetetlenségtől, félt a sikertelenségtől, a középszerűségtől, félt saját magától. Félt érzéketlenségétől és túlérzékenységétől. Félt önzőségétől.

Eszébe jutott, amikor általános iskolában felajánlották neki a narrátor szerepét, a főszerepet, egy évvégi előadásban, de ő inkább a bohóc akart lenni, mert annak szebb volt a ruhája, és rövidebb a szövege. Félt, hogy nem tudja megtanulni és elrontja. Vagy amikor egy nyáron a vállalati üdülőben bújocskázott a többi gyerekkel. Őt hamar megtalálták, és a hunyó megkérdezte, hol vannak a többiek. Elmondta. Árulónak nevezték. Kiközösítették. Félt, nem akart egyedül játszatni.

Félt Olaszországban, amikor az első ott töltött években kirándulni mentek a hétvégén. Mindig hegyi városokat talált az apja, ahova kizárólag hosszú kanyargós szerpentineken lehetett feljutni. Sose hányt, de mindig nagyon rosszul volt, gyűlölte az autó belsejének műanyagszagát. Félt a hétvégéktől.

Félt az iskolában, amikor fizikából vagy matematikából kellett felelnie.
Félt a fiúktól, akik nem foglalkoztak vele, csak a többi lánnyal, ha pedig igen, akkor is csak azért hogy valami miatt kigúnyolják.
Félt az idegenektől, tartott tőlük, nem tudta miat akarhatnak tőle. Légy mindig a legrosszabbra felkészülve, erre tanította az anyja.
Félt az munkahelyeitől, mert attól tartott nem fog tudni teljesíteni. Majd amikor jóra fordultak a dolgok, szorongani kezdettm hogy nem bírja a rutint.
Félt az újtól és félt a megszokottól. Bár azt barátai és ismerősei nem látták, talán sose látták olyannak, amilyen ő valójában volt. Az erős, független, nagyszájú és határozott véleményű feminista, ezt kapta mindig. Pedig ha tudták volna, ha valaki egyszer is vette volna a fáradtságot, hogy letépi az álarcot és benéz mögé. Sokszor hitte azt, hogy megtalálta ezt, de mindig tévedett.

Mert félt igazán elengedni magát, bármennyire úgy tűnt, hogy mindig a társaság közepe, aki órákon keresztül képes sziporkázni.
És félt a repüléstől, a felszállás közbeni robbanástól.
Rettegett attól, hogy vezetnie kell, órákon keresztül képes volt elképzelni az összes létező balesetet, ami megeshet veel.
Imádott utazni, de napokon át szorongott előtte, mert félt attól, mi minden történhet vele.

Félt a sötétségtől, a szextől, a terhességtől, a bogaraktól, az idegen lényektől.

Félt, hogy olyan lesz, mint az anyja. Félt hogy olyan lesz, mint az apja. Nem tudta milyen szeretett volna lenni, kire szeretett volna hasonlítani. Anyai nagyapját szerette nagyon, akivel, mint ők mindták, láthatatlan cső kötött össze.

Félt és menekült a kapcsolatoktól, félt, hogy csak szánalomból keresik a társaságát. Félt a szorongástól, annak körforgásától. De félt az elmúlástól is, érdekes módon nem is annyira maga miatt, hanem attól, hogy nem tudja mi lesz majd a dolgaival, mi lesz a macskájával, hogy fog majd minden elrendeződni. Mintha egy halottnak ez nem lenne mindegy, őszintén.

Félt a magasságtól, bár vonzotta a mély, félt a fájdalomtól, ezért tudta, hogy sose lesz képes az öngyilkosságra, bármilyen sokszor megfordult már a fejében.

Félt, hogy teljesen egyedül marad és nem találjat meg azt, amit keres. Félt, tudta, hogy nem olyan erős, mint amilyennek képzeli magát, hogy gyenge és tehetetlen, és törékeny. Félt, hogy nem tudja véghezvinni azt, amit kell, mert valamit kell, ezt gyerekkora óta érezte.

Félt az élettől, de nem mert annak véget vetni. Egyszer egy ismerőse megkérdezte mi az ami előre viszi. Mi az, ami miatt felkel minden reggel. Nem tudott rá válaszolni őszintén, csak az jutott eszébe, hogy mert reggel fel kell kelni, mert ez a kötelességünk (drága Immanuel, most örülsz, ugye?). Ha viszont semmi sem visz előre, miért nem választja az egyetlen megmaradt lehetőséget? Nem lenne könnyebb? Tényleg reménykedik a megváltásban, abban, hogy egyszer csak történik valami, ami mindent megváltoztat és jóra fordít? Hogy valaki megszánja és megváltoztatja a forgatókönyvét? Volt még egy kis reménysugár valahol mélyen?
A halál megkönnyebbülés lenne. Vagy még attól is annyira fél, hogy megpróbálja, mert nem meri magának bevallani, hogy gyáva és átlagos, hogy sose tudott semmi mellett kitartani amikor kellett volna és most már túl késő, az az aprócska reménysugár ott a mélyben nem valódi, csupán egy halvány árnyék?

Ahogy ezek a gondolatok őrült módon táncoltak a fejében, a nyugtatóhoz nyúlt. És megtalálta még azt a kevés Martinit és vodkát (kizárólag Stolichnaya), ami a legutóbbi buliból maradt meg. Kevert magának egy jó száraz koktélt, két zöld olivabogyóval, amit a hagyományos fogpiszkálóra tűzve eresztett a pohárba.

Nem volt többé remény, és tudta, hogy ő, csakkis ő tehetett róla. Kapott egy lehetőséget, egy életet, és ő elpazarolta, eldobta magától.

Hát akkor most megmutatja. Most az egyszer nem lesz gyáva és megteszi azt, amit lehatározott. Nem akart félni többé, elege volt belőle. A fogpiszkálóval lassan megkeverte a koktélt, majd kivette a pohárból, elrágcsálta az olivabogyókat. Lechaim, gondolta. És felhajtotta az italt. Úgy érezte máris kezd hatnim de nem eléggé. Még egy nyugtatót bevett, nem árthat, hiszen orvosa meglehetősen gyengét írt fel. Pár perc elteltével érezte, hogy csúszik le valahova, ahol nincs hideg, kellemes lágy szellő fúj és mintha nem is feküdne, hanem lebegne valahol. Nem félt, tudta, jó helyen van.

Holttestét két nappal később találták meg. Anyja próbált bejutni a lakásba, miután lánya napokig nem válaszolt hívásaira. Nem volt egyszerű feladat kiynitni az ajtót, mert belülről az összes zárban ott volt a kulcs, gondosan ráfordítva. A lány békésen feküdt ágyán, kezében toll, mellkasán pár darab papírlap, teleírva. Macskája szomorú tekintettel kuporgott halott gazdája lábánál.