Eladó a lakásom

Részletekért kattints a címre.

Miért beszélne, olvasna csupán egy nyelven, amikor többen is lehet?

Tanuljon norvégul, olaszul vagy angolul egy több évet külföldön töltött nyelvtanártól!

Gyakorolja az angol nyelvet, akár heti pár óra társalgás keretében. Frissítse fel olasz tudását, hogy ne csak Gianni Morandi vagy Celentano slágereinek szövegét értse. Utazzon el képzeletben a vikingek földjére és fedezze fel a norvég nyelv varázsát.

Amit mi adunk: személyre szabott tanterv és tematika, rugalmas időbeosztás, kedvező ár.

Amit Ön ad: lelkesedés és némi türelem.

Használja ki októberi ajánlatunkat, melynek keretében az első, felmérő óra, díjmentes!

Gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt ajánlott.

Cégek részére vállaljuk idegennyelvű levelezés lebonyolítását, fordítást, lektorálást.

Írjon még ma!

Újra írás és lecsó

Akartam ma feltölteni valamit, de rájöttem, nincs olyan írásom, amit már ne olvastatok volna. Ez elég szégyen, de legalább szembesültem a ténnyel. 

No tehát akkor, az élet nem áll le, nekem meg főleg nagyon besűrűsödött. Rendbe kell tennem az egészet, aztán a lakást, azt eladni és egy saját kicsibe költözni Miskával. Mindezt persze még idén.

Közben meg munka is van, valamiből meg kell élni. Nyelvtanításra kell szánnom magam, nem is baj, itt a szeptember, pockok vissza a sulipadba, lehet nyomatni a zangolt.

Hű de szlenges lettem, itt vagizom a vicces kifejezésekkel :)

Írni meg persze kell, a sok mondanivalónak ki kell jönnie, mert bent már tömegnyomor van. Meg az agyat használni kell, látom ebből már megint kínai tanulás lesz...

De most mindenekelőtt takarítás és ebéd. Lecsó. Igen, megint. Most viszont lesz benne bogyiszlói is. 

Tényleg, lecsóreceptet még nem novellásítottam...

Hajnalban

Gyerekkorom átlagos körülmények között telt el a XX. századi Kelet-Európában. Volt egy apám, aki ivott, egy anyám aki szeretett, túlzottan. Nagyszülők, unokatestvérek, barátok. Ez utóbbiból ugyan nem sok. Apám munkája miatt ugyanis sokat utaztunk, ezért kiskorom óta megszoktam, hogy az élet velejárója a rendszeres helyváltoztatás, lehetőség szerint többezer kilométeres távolságokban számolva. Ez az életforma annyira belémivódott, hogy felnőtt koromban is folytattam, először társakkal, végül egyedül.

 

Sose voltam képes huzamosabb ideig megmaradni valaki mellett. Amint úgy éreztem sikerült egy működő kapcsolatot kialakítanom, azonnal továbbléptem Nem bírtam a rutint. Próbáltam megtalálni erre a választ, pszichológusok hadát fogyasztottam el. Szerintük természetesen szüleim viszonya volt a hunyó, mivel 12 éves koromban váltak el és ez állítólag mély nyomokat hagyott a tudatalattimban. Az talán még mélyebbeket, hogy szüleim első igazi válása kb. 3 éves koromban következett be. Erről természetesen évtizedekkel később értesültem.

 

A hétköznapokban sem történtek másképp a dolgok. A családi hagyományokra alapozva mindig olyan területek dolgoztam, ahol alkalom nyílt utazásra. És ha nem én mentem külföldre, akkor a külföld jött el hozzám. A minta azonban itt sem alakult másképp. Egy-másfél év után mindig bekövetkezett a váltás. Cégről cégre vándoroltam, akár a méh virágról virágra. Próbáltam rájönni, mi az ami érdekel, mi az ami mellett kitarthatnék, de kutatásom nem vezetett  sehová.

 

Az idő múlásával egyre magányosabb lettem, nem találtam a helyem sehol és senkivel, de egy érzés nem hagyott nyugodni. Gyerekkorom óta éreztem, hogy van valami, amit véghez kell vinnem, egy küldetés, amelynek teljesítése előtt nem halhatok meg. Ekkor kezdtem el hanyagolni a szakmai babérokat és a családalapítás gondolatát, ami egy közel negyvenéves nőnél nem is akkora csoda. Feladtam a világi értékeket és elkezdtem keresni valamit, ami elvezethet a belső beteljesülésig. Felsorolni sem lehet mi mindenbe fogtam bele: kábítószer, keleti filozófia és küzdősport, festészet, okkult tudományok, míg egy szép nap ráakadtam egy régi és igencsak szakadt kötetre egy eldugott antikváriumban.

 

A könyvet szinte egy éjszaka alatt elolvastam és annyira elbűvölt a tartalma, hogy bejártam a város összes antikváriumát hasonló köteteket keresve. Volt ott minden: alkimisták, templomosok, rózsakeresztesek, kísértetek, ókori pogány vallások, mitológiák, szörnyek és vámpírok. Nem bírtam szabadulni az újonnan szerzett tudás hatalma alól, nem tudtam aludni, csak olvastam és faltam a könyveket, egyiket a másik után. Elhatároztam, hogy az utóbbi években félretett pénzemből veszek egy kis házat távol a várostól, és kiköltözöm oda, hogy zavartalanul tanulhassam tovább az új világot. Nem aggódtam a jövő miatt, koromnál fogva jó adag cinizmusra tettem szert és biztos voltam benne, hogy alkalmi tanításból, fordításokból még jó ideig eléldegélek. Valahogy úgy éreztem, hogy ez az utolsó mentsvár, az a bizonyos kötet nem véletlenül akadt a kezembe, jó úton jártam. Ez volt az egyetlen lehetőségem, ha ez nem vezetett sehova, akkor nem maradt más hátra, mint a mentális éhségsztrájk és a lassú elmúlás. Ehhez pedig még túl fiatalnak éreztem magam.

 

Pár hónap alatt valóban szakértője lettem mindennek olyan témának, amely az euklidészi és einsteini világtól egy kicsit sréen balra van… vagy odaát, ahogy egyesek szeretok megfogalmazni. Tulajdonképpen mindig is ott volt, a szemünk előtt, vagyis a harmadik, belső szemünk előtt, csak a hivatalos tudomány évszázadok óta igyekezett eltitkolni és megsemmisíteni azt.

 

Aztán egy nap rábukkantam valamire, ami legvadabb álmaimat is felülmúlta. Valami, ami hirtelen bukkant elő a semmiből és annyira egyszerű megoldásnak tűnt, hogy már szinte triviális volt. Valami, ami talán végett vethetett a szenvedésnek, a szorongással teli hétköznapoknak, ami eltörölhette a kilátástalan jövőt. Kellett ugyan néhány kompromisszum, de ki ne mondana le kedvelt ételeiről, a tengerparti napozásról és/vagy az adóbevallás örömeiről az öröklétért cserébe? Végre a nyugodt élet, amit senki és semmi nem zavarhat meg, ahol az ember azt tesz, és akkor, amit és amikor akar, persze néhány alapszabály betartásával. Előny, ha az ember nem ódzkodik az éjszakai életmódtól, nem kedveli a túlzottan fokhagymás finomságokat, és nem buzgó templomjáró. Kedvenc mondásom szerint ami a hernyónak a világ vége, az a pillangónak a világ kezdete. Tulajdonképpen ez igaz volt a mostani helyzetemre is. A hernyó a halál volt, a pillangó újjászületés.

 

Vámpírként.

 

Nem volt nehéz döntés. Nem kellett sok mindent magam mögött hagynom, hogy vámpírrá váljak, és nem sokan érezték volna hiányomat.

 

Mindig is kíváncsi voltam a halálra. Vajon milyen érzés lehet? Persze csak úgy érdemes kipróbálni, ha az ember tudja, hogy van visszaút. Most volt. Rövid szertartás, egy harapás, bár ez meglehetősen fájdalmas. Majd következett néhány nap élet és halál között, tulajdonképpen alig volt kellemetlenebb egy kiadós másnaposságnál, vagy egy balul sikerült öngyilkossági kísérletnél, abból a klasszikus gyógyszer-túladagolásos fajtából. Ezt leszámítva nem is volt rossz buli.

 

Az újdonsült vámpírlét rengeteg előnnyel jár. Új nevet kell választani, általában valami dögöset. Vagány ruhákban járhat az ember, lehetőleg feketében és szintén dögösben. Nem kell tömött buszokon utazni büdös embertársaink között, nem kell sorbaállni a boltban, nem kell senkihez se alkalmazkodni. Nincs többé semmilyen testi kellemetlenség, idő mint a tenger, a szex szinte halálközeli élmény, a jobbik fajtából, de ezt egy halandó fel nem foghatja.

 

Persze a kezdeti eufória után az árnyoldal is megmutatkozik. Egy vámpírnak ölnie kell, ez a sorsa, másképp nem marad fenn, nem juthat élelemhez. Ehhez friss vér kell, friss vérhez pedig friss halott. A dolog még élvezetessé is válik, amint rájövünk új képességeink ízére. Emberfeletti gyorsaság, repülésszerű ugrás, a halandók gondolatainak megismerése és befolyásolása. A fáradtság teljes hiánya, a megnövekedett fizikai erő, a sebezhetetlenség. Kábító érzés, hajlamossá tesz a túlkapásokra. Aztán mindezzel megtanulunk bánni, kénytelenek leszünk, hiszen minden vámpír előbb utóbb találkozik a vadászokkal, kik faékkel, kereszttel és szentelt vízzel felfegyverkezve járják az éjszakát és megpróbálják a halandók kontra halhatatlanok közötti mecsset az előbbiek javára fordítani.

 

Mindezzel én is szembesültem és gyorsan fejlődtem, mintha végre, a halálban, megtaláltam volna küldetésemet. Korai öldökléseim révén (bár mi ezt inkább táplálkozásnak hívjuk) jelentős szolgahadra tettem szert, megerősítve ezzel újonnan szerzett társadalmi pozíciómat. Mesterré váltam, környezetem megkedvelt, ez talán Nektek, halandóknak, furcsán hangzik. Nem hiányzott semmi régi létemből, sem a napfény melege, sem a kedvenc ételeim íze. Az emberi közelségről nem is beszélve. Élveztem a hatalmat, talán túlzottan is, élveztem az éjszakai életet, a telepátiát, a repülést, de főként azt a rémületet, amit az emberekben keltettem. Bevallom az első harapás nem volt könnyü, de hamar ráéreztem az ízére. Annyira, hogy elkezdtem gyűjteni áldozataim emlékeit. Szerettem nézegetni a különböző tárgyakat, iratokat, apró dolgokat, melyek emlékeztettek pusztító hatalmamra, hiszen nem minden áldozatot változtattunk szolgává.

 

Egy nap azonban a végzet utolért.

 

Éppen legújabb áldozatomat ízlelgettem, amikor nyakán egy furcsa anyajegyre lettem figyelmes. Ugyanolyan anyajegyre, amelyet újszülött lányomom is nézegettem a szülés után, mielőtt átadtam volna az örökbefogadását intéző iroda tisztviselőjének.

 

Sok éven át küzdöttem az emlékek ellen, de nem akartak halványulni. Egy napon aztán sikerült. Már nem fájt, már nem éreztem semmit. Szinte nem is emlékeztem arra az érzésre, amit leginkább ahhoz tudtam volna hasonlítani, amikor az ember saját magába egy hosszú, éles kés vág. Nem azért, hogy meghaljon, hanem azért, hogy fájjon. Hosszasan, sokáig, mélyen.

 

Végül sikerült. Lelkem legalsó bugyraiba temettem el. Soha nem hittem, hogy újra a felszínre tör.

 

Megtette.

 

Megnéztem a papírjait, és valóban, a születési dátum megegyezett. Álltam és szédültem, elvesztettem egyensúlyom, ami nálunk vámpíroknál meglehetősen ritka esemény. Próbáltam ellenkezni, hogy el csak egy egybeesés, semmit több, de lelkem, ha nevezhetem még így, mélyén tudtam az igazságot. A lány, akit éppen megöltem, nem volt más, mint a tulajdon gyermekem. Soha nem láttam őt az örökbefogadás után, elvesztését nem tudtam feldolgozni, de akkor úgy éreztem nem volt más választásom. Az apa nem vállalta, otthagyott és én gyenge voltam, ahhoz, hogy egyedül neveljem fel. Egyre csak a papírokat nézegettem, remélve, hogy talán mégse ő az, amikor megláttam a friss ultrahang leletet.

 

Terhes volt. Én megöltem a saját, állapotos gyermekemet. Szavak nem léteznek, amelyek leírhatnák a fájdalmat, amit akkor éreztem, és amit vámpír létemre nem kellett volna. Ahogy megrökönyödve álltam a lány holtteste felett, tudtam, hogy elértem egy újabb határt, amely megállásra kényszerít.

 

A szörnyű érzés, a zuhanás szinte alig ért véget. Áldott volt, amilyen én sosem lehettem, és én megöltem őt. Vele megöltem legnagyobb álmom, azt a vágyat, melyet évekkel korábban kiírtottam magamból: életet adni. A sors ironiája, most életet vettem el. Megjelent előttem a múltam: az állandó keresés, vándorlás, menekülés, valaminek a mániákus kutatása, ami, bármennyire is beutazzuk érte az egész világot, a végén rá kell jönnünk, hogy mindvégig bennünk volt.

 

A történtek még egy e fajta vámpímesterre, mint én, is felmérhetetlen hatással voltak, s előhozták mélyen szunnyadó emberi mivoltomat. Kezdett visszatérni régi énem, a régi reflexek.

 

Újra a menekülést választottam. Menekültem társaim elől, akik között szép számmal akadtak irígyeim, és menekültem a vámpírvadászok elől, akik igen régóta fenték rám fogukat, jobban mondva faéküket. Csata csata után, egy éjszaka egy templom kertjéhez vezetett az utam. Üldözőim vámpírok voltak, akik régőta meg akarták kaparintani területemet. A közelharc kegyetlen volt, nem kevés halandó áldozattal is, de, talán a véletlen folytán, a harcba belekeveredett a templomhoz kirendelt pap is. Ő szintén hősiesen küzdött a támadók ellen, állig felfegyverkezve kereszttel és szentelt vízzel, aminek talán életemben elöször igazán örültem.  Végzetünk volt-e, nem tudom, de mi ketten, a vámpír és a szent ember, együttesen győzedelmeskedtünk a vérszomjas csorda felett.

 

A történtek után furcsa kapcsolat alakult ki közöttünk. Mivel nem volt hova mennem, esélyt láttam a szövetségben, a szent ember pedig azt az isteni jelt bennem, amire minden jóravaló egyházi ember vár egész életében. Hiszen létezhet-e nagyobb és nemesb feladat maga a gonosz gyermekének megtérítésénél?

 

Miután elvi kérdéseinket tisztáztuk, a gyakorlati gondok kerültek előtérbe. Mert odáig még rendben volt, hogy félig-meddig jó útra tért vámpír lettem, de valahogy csak táplálkoznom kellett. Természetesen lemondtam a frissen megölt emberek véréről, ezért eleinte kisállatokkal próbáltam szomjamat csillapítani, majd szóba jöttek a gyakori látogatások a városi hullaházba. A huszonnégy órán belüli halott vére ugyanis még egészen tápláló és ízletes, a friss vérhez képest olyan mint mondjuk egy olcsóbb, hordós bor egy nemes, érlelt barrique-hoz képest.

 

A napi problémák megoldása után társammal új életet kezdtünk. Szokatlan pár voltunk, még sokat mosolyogtunk rajta, egy bombázó vámpír és egy katolikus pap, szinte élettársak. Lakhelyem a templom területének egyetlen fel nem szentelt részén volt, a kert alatt elhelyezkedő borospincében. Valamikor ölni tudtam volna egy ilyen helyért, most meg azért lakhattam ott, mert már nem öltem.

 

Talán az atya társasága, talán a nemrég történt felkavaró események miatt ismét régi szenvedélyem rabja lettem: a tudásé és a könyveké. Teltek a hónapok és az évek és Trevor atya rendületlenül hordta le a borospincébe a városi könyvtár minden egyes kötetét. Én megállás nélkül szívtam magamba tartalmukat, határtalan tudásra téve íly módon szert a tudományok és a művészetek területén egyaránt.

 

Az idő könyörtelen múlásával a régi borospince emlék lett csupán. Helyében felépítettem egy valóságos számítógépes fellegvárat, hogy kutatásaim még gyorsabbak és még áthatóbbak legyenek. Trevor atya szinte már fel sem tudta fogni mit csinál vámpír társa, a véres csata óta eltelt 68 év sokat változtatott a öreg papon.

 

És amit elódázni lehet, de elkerülni nem, eljőtt a szomorú nap.

Egy nap, alkonyatkor Trevor atya 93 évesen kiadta utolsó lehelletét. A vámpírok nem éreznek fájdalmat, de akkor, immáron másodszorra, úgy éreztem az ember nem veszett ki teljesen belőlem. Előmerészkedtem hát rejtekhelyemből, hogy búcsút vegyek attól a halandótól, akitől annyit kaptam az eltelt évek során. Nem titkolom, halála megrendített. Úgy éreztem Trevor atya halálával elveszítettem az egyetlent, aki képes és hajlandó volt tartani bennem a lelket. Azt a lelket, amely már réges rég elkárhozott. És valószínűleg meg is semmisült.

 

Tehetetlennek éreztem magam. Megszereztem az örök életet, a hatalmat, a tudást, de még mindig nem találtam meg azt, amit oly sok évtizeden keresztül kutattam. Többet tudtam, mint bárki széles e világon, mégis az első és egyben a végső kérdésre nem leltem meg a választ. Bármennyire próbáltam, akartam, mindent elkövettem, nem sikerült.

 

Mert nem sikerülhet.

 

Hiába az emberfeletti képességek, hiába a tengernyi idő, a feladat nem találhat megoldásra.

 

…

 

Ahogy e gondolatok fejében átsuhantak, Artemisia, a vámpír, mosolyogni kezdett. A mosolyból kacaly lett, a kacalyból velőtrázó nevetés. Az a keserédes nevetés, mely a nagy, világot megváltó felismerések következtében tör fel.

 

Megoldotta. A nagy rejtélyt. Azt, amit már akkor is meg akart oldani, amikor még nem is tudta, hogy valamit meg akar oldani. Azt, amire már akkor is tudta a választ, amikor még el sem kezdte azt kutatni. Az út végére ért, oda, ahol az utazás értelmét veszti.

 

…

 

Hajnalodott, a nap lassan, lustán kelt fel. Véget ért az éjszaka, a rettentő hosszú éjszaka, mely tele volt oly sok harccal, gyötrelemmel, örömmel, változással és szenvedéssel. Az éjszaka elmúlásával félelme is tovaszállt. Többé nem félt már. Nem félt a hajnaltól. Lassan, leült a templomkertben, az almafa tövében, amit Trevor atya ültetett, és nyugodt, elégedett mosollyal várta a felkelő nap sugarát. 

Ubunga és a Hegyalja fesztivál

Egyik reggel elindultam a fodrászhoz. Jó, nem reggel és nem rögtön a fodrászhoz, mert akkor még korán volt, viszont otthon nem tudtam mit kezdeni magammal. Pedig megnéztem egy filmet és reggeliztem is, vajas rozsos kenyeret paprikával, bár a filmet kár volt.
Na szóval, sétálok a trolli felé, rubi már magától is odatalál, annyira szereti a bkv-t... mikor szembejön egy aranyos felhőkutya, akire rámosolygok és abban a minutumban rájövök a tutira.
Mert hogy, kedves polgártásaim (értem ezalatt a budapestieket, de főleg a pestieket, Budára csak nagy kényszer miatt megyek át) Pesten létezni nem egyszerű. Kell némi kiképzés és vannak alapszabályok, amelyek segítenek túlélni ezt a világvárost (többen tudjátok, hogy pár világvárost sikeresen túléltem, több kontinensen is, de Budapest egy külön bolygó). 
Jöjjenek tehát itt és most azok a megfigyeléseim, amelyeket, ha megfogadtok, talán nem lesztek boldogok, viszont életben maradtok,viszonylag egészségesen.

1. Ne mosolyogj az utcán. Senkire. Nem értékelik, és még hülyének is néznek. Kell ez neked?

2. Semmi szemkontakt az aluljáróban. Tényleg. Egy halom kellemetlen élménytől kíméled meg magad.

3. Senkivel ne elegyedj szóba buszon, villamoson, metrón, mert kurvára félreérti mindenki. És a végén még valakit jókedvre derítesz, jaj csak azt ne!

4. Soha ne panaszkodj semmilyen szolgáltatás miatt. Így van az jól, közértben, üzletben,benzinkótnál te várj a személyzetre, hadd végezzék a dolgukat amilyen lassan csak tudják. Miért, mit gondoltál, a pénzedért kapsz is valamit?

5. Pasikkal ne állj szóba sehol mert 
a) megijednek, hogy jövő héten esküvőt és gyereket akarsz
b) megijednek, hogy csak szórakozni akarsz velük (persze, mert általában azért keressük egymás társaságát, hogy búslakodjunk).
Tisztelet a ... van itt egyáltalán olyan?

6. Alapvetően senkivel ne próbálj kedves lenni,még a végén megváltozik valakinek a szemlélete és akkor nem lehetne folyton panaszkodni, hogy bezzed itt Kelet-Európában, ahol minden kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de...

Félreértés ne essék, nem akarom én gyökeresen megváltoztatni a szülővárosomat. Nem akarok lázadni, macskakövet bontani, vízágyúnál zuhanyozni (kivéve ha épp zöld festéket használnak) vagy a Kossuth téren sátorozni (azt csak a Hegyalján, ha hozol sátrat, érted). 

De azért, néha, egy picit... tényleg nem több energia vidáman és lökötten nekiindulni reggel a városnak. Srácok, ti meg ugorjatok el a Mars felé, és onnan gyertek vissza.
Addig is, mindenki ki a zöldbe zenét hallgatni, fröccsözni és hajnalig smárolni!

Nyár van :D

Sales és pszichológia

Minden úgy kezdődött... persze, minden sztori így nyit, kicsit közhely, de tényleg így volt.
Szóval, egzisztenciális és minden egyéb tipúsú válság miatt úgy döntöttem, hogy lemegyek egy üveg borért meg egy doboz cigiért. Holnaptól sport, ígérem, találtam pilatest, mindig ki akartam próbálni, most végre két sarokra vannak tőlem. De az holnap lesz.
Szóval, lemegyek, levittem a szemetet is, ha már, átszeltem a Rákóczi út 6 sávját, ebben évek óta profi vagyok, éjjel meg aztán nincs forgalom, hogy a szemközti bankból némi kápét csikarjak ki. A legközebbi éjjelnappali ugyanis még nem fogad el kártyát. 
Közben azon gondolkoztam, hogy mi is az aktuális rendelet a nyóckerben. Mert hogy x óra után ugye már nem lehet alkoholt venni, fene az anyáskodó és gondoskodó lényüket, viszont mivel i drink therefore i am, nekem kellett az az üveg bor, akár a hetedik kerületbe is hajlandó lettem volna elmenni, 5 perc séta, ott viszont adnak bort bármikor.
No tehát, cash megvan, bolt zárva, váltás, 10 perc. Nem úgy van az, gondoltam magamban, toleranciaszintem Michael Douglaséval egyenlő manapság az Összeomlás c. filmben, tudjátok.
Tovább tehát, reménykedve abban, hogy a kedvenc kisboltom 11 előtt kiszolgál, ráadásul ismernek régóta. (ebbe ne menjünk bele, nem lenne szép rám nézve...)
OK, bolt nyitva, belibbenek, köszönök az ismerős pénztáros csajszinak. Egyébként nemrég ment férjhez, úriember aranyos srác, a költözésnél a kartondobozokat akkurátusan kiválogatta nekem, madzaggal még össze is kötözte, tehát rendben van a fiú.
Ahogy a borokat nézegetem (na nem olyan sokáig, tudom mjt szeretek és mennyiért), feltűnik egy fiatalember rózsával a kezében. Randi, sóhajt fel a szívem, nem annyira irígyen, mint... de, ok, őszintén kicsit irigykedve. Kedvenc borom viszont szerencsére azonnal elvonja a figyelmem, leveszem a polcról és máris a kasszánál vagyok. Bocs, a pénztárnál, merthogy beszéljünk magyarul vagy ubungaiul, hiszen ubunga az ubungaiaké, de ebbe most ne menjünk bele.
Kérek még egy doboz cigit, csajszi tudja mit, fizetek, elmesélem nagyit, már a rózsás srácon van a sor, de én még mindig beszélek. Ismertek, vagy mi a fene, ha egyszer kinyílik a szám, nincs az az isten aki belém szorítja a szót :)
Srác üveg vörösbort vesz meg még valamit, erre nem emlékszem, és morfondírozik. Én szabadkozom, hogy bocs, tényleg te vagy soron, én már végeztem. Srác cigit próbál venni, csajszi türelmetlen, mert srác nem tudja melyiket. Hisze nem is dohányzik, de valami vékony, nőieset kér.
OFF: pasi csajnak vékonyt és nőieset? Na jó, nem folytatom, hahaha!
Azt már nem hallom, hogy Pall Mallt mond, én javaslom az Eve-et, tanakodunk egy darabig, majd isteni szikra kipattan a fejemből. Figyelj srác, vegyél két különböző dobozzal és akkor a lány majd azt látja, hogy mennyire figyelmes vagy! Srác pikkpakk meggyőzve, én meg felocsúdok, hogy már megint volt egy kib...ott ötletem, mindezt ingyen. 
Srác fizet, én még megveregetem a vállát, hogy ne aggódj, öcsi, minden rendben lesz, majd búcsúzok és elindulok.
Egész úton hazafelé... nem plagizálok tovább, szóval lehet, hogy mégis elfogadom azt a munkát, hogy pszichológiai szolgáltatást értékesítek. Időmből kitelik, az email nem kerül semmibe, ha bejön megint jól fogom magam érezni a bőrőmben. 
Addig is, írtam egy picit, a túrabeszámolóval még lógok, tudom. Az viszont vicces lesz, és van benne rubi meg lost !

Dawn - chapter 3

It wasn’t a difficult decision to take. I didn’t have much to leave behind, and I was sure that I wasn't gonna be missed.

I had always been curious about death. What would it have felt like? Of course the only reasonable way to try it is if you know there is a way back. Well, now I had one. It was a rather short ceremony, really, a quick bite, yet quite painful. Then a couple of days between life and death, not much worse than a bloody strong hangover or a badly organised suicide attempt, you know, the pill overdose kind. Apart from that, not a bad way of spending the weekend.

Being a newborn vampire has many advantages. You get to choose a name, a cool one that is! You get to walk around in luscious clothes, preferably black and long. You don’t have to smell your fellow travellers on crowded buses, stay in line, nor stick to the rules. There are no more unpleasant physical sensations. Time is endless. Sex is a near-death experience of the better kind, but no mortal man can ever understand that.

After the initial euphoria, as with all good things, comes of course the downside. Vampires must kill in order to survive, to feed. And they need fresh blood, which means fresh bodies. It can become quite an addiction, once you get the hang of it. You’re as fast as lightning, jump like you were flying, read mortals’ minds and can even influence their actions. You gain strength, power and almost invincibillity. It’s a sensation that drugs you and that you can end up abusing. With time you eventually learn to deal with your new abilities. You have to, because sooner or later you will meet slayers. They are the ones who try to score for the mortals in the match against the undead by roaming the night with wooden stakes, crosses and holy water.

I had to face all these challenges and was improving like never before, as if in death I had finally found my mission. In my early killings (although we prefer to call it feeding) I built myself quite a legion of vassals, thus strengthening my freshly earnt position in the dark society. I became a master, admired by many in my grandeur, and feared by even more. Nothing I missed from my earlier life, not the warm light of the sun, nor the savours I used to love. Least of all I yearned for human companionship. I enjoyed the power, perhaps a little too much, the nocturnal life, telepathy, and flying. But most of all I took pleasure in the terror I was spreading. The first bite, I must be honest, wasn’t that easy, yet I soon got hooked on it. So much so that I started collecting small tokens from my victims. I cherished the tiny objects that reminded me of what a powerful goddess of destruction I had become. Indeed, not all of my victims had gained the right to be my underlings.

Until the day Fate decided to cross my path.

I was just tasting the freshness of her blood, when from the corner of my eye I saw a birthmark. It reminded me of something I thought I had forgotten since that far away day the man from the adoption agency took the warm, tiny body from my shaking arms.

It took me years to fight the memories, yet they didn’t seem to fade. Then, slowly, they evanesced. I hurt no more, didn’t feel a thing. I had almost no recollection of what I could only compare to sinking a long, sharp blade into your own flesh. Not to die, but to feel the pain.

It was over. Buried deep in the soul I believed lost for eternity. Never could I imagine it would one day resurface.

It did.